A “LĂUTAROK”
Van egy szál, amely végigfut az egész román zenén, és amelyet ritkán nevezünk néven. A lăutar-zene, vagyis a hivatásos roma muzsikusok zenéje.
Évszázadokon át ezeknek a tájaknak a hivatásos zenészei romák voltak, és a 19. század közepéig sokan közülük rabszolgák. Lakodalmakon, bojárudvarokban és mulatságokon játszottak, kotta nélkül, apáról fiúra szálló repertoárral. Nem írták le a zenét. Fejben tartották.
Barbu Lăutaru rabszolgaként született Jászvásáron, és 1847-ben fülből játszotta vissza Liszt Ferenc egyik rögtönzését, magának Lisztnek. George Enescu négyévesen Laie Chiorutól tanult hegedülni, egy lăutartól, aki nem tudott kottát olvasni, és később önéletrajzi szvitje elejére helyezte őt. Grigoraș Dinicu, harmadik generációs lăutar, a konzervatóriumi záróvizsgájára megírta a Hora staccato című darabot. Jascha Heifetz, az évszázad legnagyobb hegedűse engedélyt kért tőle, hogy átírhassa, és a világ minden színpadán eljátszotta. Dinicu nagyapja szerezte a Ciocârliát (Pacsirta). Johnny Răducanu egy háromszáz éves zenei múltra visszatekintő brăilai lăutar-családból hozta a dzsesszt Romániába.
Négy ember, több mint kétszáz év, ugyanaz az iskola. Egy iskola épület, diploma és leírt kotta nélkül, ahol az egyetlen vizsga a fül.
A román műzene, a román dzsessz, a színpadi népzene mind ebből táplálkozott. Legtöbbször anélkül, hogy kimondta volna.
Itt kimondjuk. Mielőtt Enescu lett volna, mielőtt a dzsessz létezett volna, itt már zenéltek. Fülből.
BARBU LĂUTARU
1847 telén Liszt Ferenc Jászvásárra érkezett. Ő volt a legnagyobb élő zongorista, akiért Európa koncerttermeiben elájultak a nők. A bojárok illő módon, mulatsággal fogadták, és a mulatságra elhívták a város legjobb bandáját. Az élén egy közel 70 éves öregember állt, kobzával és hegedűvel, hosszú kaftánban és prémes köntösben: Barbu Lăutaru.
Barbu rabszolgaként született egy birtokon, Jászvásár külvárosában. Egyetlen hangot sem ismert a kottából. Apjától tanulta a régi dalokat és balladákat, és a város lăutarjainak vezetője lett.
A banda játszott, Liszt hallgatta. Aztán ő maga ült a hangszerhez, és ott helyben rögtönzött egy magyar indulót, ahogy csak ő tudott. A bojárok nézték, és nem sokat értettek belőle. Barbu minden hangot követett.
Amikor Liszt befejezte, az öreg engedélyt kért, hogy ő is eljátszhassa ugyanazt. Álla alá vette a hegedűt, és hangról hangra visszaadta az egész rögtönzést, egy darabot, amely egy perccel korábban még nem létezett a világon. Liszt felállt, megcsókolta, és odanyújtotta neki a pezsgőspoharát: igyál, Barbu, mesterem, mert Isten művésznek teremtett.
A történetet Teodor Burada jegyezte le, és a párizsi sajtó is átvette. Hogy mennyi benne a legenda és mennyi az igazság, az már régen nem számít.
Más számít. Csaknem egy évszázaddal Johnny Răducanu előtt egy rabszolgasorba született lăutar egyenrangú félként játszott Európával. Fülből.